Nem akartam köszönés nélkül, csak vitt a lendület tovább. Olyan ez, mint amikor elhagy az ember egy szeretőt. Bedobozol, szentségel, kicsomagol, a képet a falra teszi, kalapáccsal az ujjára üt, hogy a szívére már ne kelljen. Végül az új lakás küszöbét is megszokja lassan.

Aztán az idő múlik, a régi szerető meg marad, amilyen volt, mert ránézni még mindig jó. Mindkettőt itt hagyom.

Igen, hiányozni fog a freeblog, de nem mondom, hogy sosem költözöm vissza. A mail marad, aki keresne, de nem találja (eggyel neeeeem) kettővel lejjebb a címet, írjon.

A The Stone Roses már nincs. De Ian azért énekel, és rózsa is mindig akad.

Azt hiszem, még sosem írtam évösszefoglaló posztot. Először arra gondoltam, álljon itt 12 fotó. Az elmúlt 12 hónapra leginkább jellemző egy-egy fénykép. Aztán meg arra, végigfutom a blogokat, keresek egy-egy kedvenc bejegyzést is. Mert jó érzés visszanézni egy évet.

Január:

Hideg volt, és esett a hó. Sokat.

Kedvenc januári bejegyzés : Hogyan lettem afro-amerikai. Vidám beszámoló a megrövidített hajamról.

Február:

Még több hó esett. És volt hószünet is. Brrrr.

A február nehéz hónap volt, agyamra ment a bezártság, de sokat olvastam.

Kedvenc februári bejegyzés pont ezért: Junot Diaz könyvének ajánlója.

Március:

A tavasz még csak ígérte magát, de voltam egy konferencián, és imádtam a várost.

Kedvenc márciusi bejegyzés: A kezdődő jóidőben elkövetett kertészkedés emléke.

Április:

Kitavaszodott. Igazi barátságépítő tavasz volt.

Kedvenc áprilisi bejegyzés: A fentiek jegyében, Lilyre gondolva a Zip fájl.

Május:

Május legelején volt Chicago. Sok dolgot tanultam ebben a hónapban.

Kedvenc májusi bejegyzés: A már búcsúzkodós Illat.

Június:

Az utolsó kirándulások egyikén egy Brunswick-i kopogtató.

Kedvenc bejegyzés júniusból: egy önarckép.

Július:

Már itthon Balatonon.

Kedvenc bejegyzés: a hallgatópróba.

Augusztus:

Kedvenc augusztusi bejegyzés: Michael könyvéről.

Szeptember:

Kedvenc szeptemberi bejegyzés: az egy.

Október:

Kedvenc októberi bejegyzés: a látásomról.

November:

Kedvenc novemberi poszt: a kettő.

December:

Kedvenc bejegyzés ebből a hónapból: ki lenne, ki lehetne más, mint te. Dezső szívem.

Volt itt aztán sok minden ebben az elmúló évben. Jövőre boldogat mindenkinek, aki boldogat szeretne!

Hát bocs, mégsem lett a dráma megírva. Mindenesetre egészen biztosan úgy kezdődött volna, hogy Biedermann Izabella várja a postást, és a hagyományoknak megfelelően Biedermann apja aka Úriember is szerepet kapott volna, mely szerepben gyakran és intelligensen mosolygott volna.

Kifagyott tegnap este belőlem a gondolat is, lementem a tóhoz, ami majdnem teljesen befagyott, viszont későn mentem, sötétedett, így alig pár fotót csináltam.

A terv az volt, lemegyek ma reggel, de nem tudtam rászánni magam. Talán holnap reggel. Talán...

Ma viszont volt helyette disznóvágás-imitáció=kolbásztöltés a rokonoknál. Ez kevésbé volt szórakoztató, mint az ominózus két évvel ezelőtti falusi sváb igazi, nem volt polgármester, akivel együtt töltöttem volna a hurkát, és de nem volt 24 óra pálinka sem. Mondjuk a hideg az hasonlított, meg a bél szaga. Pozitívumként megemlíteném, hogy megint tudok belet kötni. De nem gond, majd megint elfelejtem.

Aztán mindenféle kötelezettségem ellenére megint súlyosan belészerettem a Frankba, ezért ma délután már több órát is ágyban töltöttem vele, míg az arcomon lázrózsaszerűség született. A hideg két napja ráz különben, a nyakam meg fáj. Influenza lenne? Vagy csak a világűr iránti vágyódás?

Lehet, hogy megbánom, tegnap Allah kedvencének jól megmondtam, nem kérek oltást... Ő meg csak mosolygott, hogy ezeket a gyaurokat a rosseb se érti, idén itt fog rárohadni az oltóanyag, tavaly meg birkóztak az ajtaja előtt. De különben kisimult volt az arca, nem tudom, karácsonyozik-e, vagy új szeretője van, mindenesetre nem aggódta magát halálra az eredmények láttán, lebeszélt a további vaskészítményekről, és vigyorgott, amikor azt mondta, ne stresszeljek, majd megint lesz biopszia, de hogy mondjon jót is, szerinte nem vagyok Allzheimeres, csak túl sok információ jut az agyamba. Kedvelhető figura.

Ami meg még foglalkoztat, de csak úgy mellékvágányon, hogy önmagunkban megtalálni az origót az azért mégiscsak a hit, és nem tudom, teológiailag a hit ellentéte tényleg a félelem-e, Isten elvesztésének félelme, vagy ez inkább csak valami pánikbetegség. Esetleg hogy ezt meditációval és/vagy elmélkedések olvasásával kellene egyszer majd kideríteni. De mikor van az embernek ideje meditálni? Még a letöltött Alexandráig se jutok.

Na az van, hogy elképzelhető, Biedermannra fogok magyarosítani. Ez a tegnapi karácsonyi Gyémánt-kör ülésének hozadéka.

Kezdem elölről. Egyrészt ajándékoztunk, ez volt az apropó. Nem mintha kellene, de mindegy. Én nagyon guszta tojáslikőrnek lettem gazdája, A-nak meg hímeztem levendulazsákot, meg kapott cédét. Örömmel állapította meg, hogy a zsákon egy nagy A betű van. Hát az embert a barátai értékelik igazán, ugye.

Aztán egy Wunderlich nevű fickóval hármasban azon elmélkedtünk, mitől vagyunk ilyen naivak. Merthogy egyre csak nézem és hallgatom mindazt a baromságot, ami felém áramlik, és de tényleg, úgy érzem, valami álomban járok. És egyszerűen nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy manapság Európa közepén szarni lehet a demokratikus jogállamiságra, hogy egy kétharmados többséget orcátlanul egyéni érdekeknek lehet alárendelni. Arra gondolok, nem lehet itt kérem minden képviselő kajak hülye, hát ezek értelmes emberek, van anyjuk, apjuk, gyerekük, tanultak történelmet, tudják, mi az a diktatúra, mi az Emberi Jogok Nyilatkozata ... Hát egyszer már csak eszükbe jut, hogy a lelkiismeret és a morál az jelent valamit.

Na itt került szó erről a Max Frisch nevű fickóról. Írt nem csak drámát ez a derék svájci, hanem regényt is, többek közt a Homo Fabert, amit nem A fordított magyarra, pedig gondolt rá. Szóval A elmesélte, hogy van neki ez a Biedermann és a gyújtogatók című drámája, ami pont arról szól, hogy mennyire nem hisz az ember a saját szemének sem, mennyire nem tudja elhinni a rosszat, mennyire naiv tud lenni a neveltetésből vagy fene tudja, miből kifolyólag. Persze el kell olvasnom a drámát, hogy biztosan el tudjam dönteni, magyarosítok-e Biedermannra vagy nem. Csak ez a sváb gyerek, ez a Wunderlich a végén mégiscsak elterelte a figyelmem, és nem kértem kölcsön az opust. A Gyémánt-társét is persze, mert ő meg nem adta ... Majd legközelebb.

Ezen kívül nem sok minden van. Végre audio kapcsolatba kerültem a moai tagjaival. Mindenki kicsit elgyötörtnek tűnt az ünnepek után. VM-nek igazat kell adjak, a mentőkön és a tűzoltókon kívül a válóperes ügyvédeknek is ügyeletet kellene tartaniuk az ünnepek alatt. Egy vagyont keresnének.

Jó lenne, ha lenne időm olvasni, helyette ma weboldalt fordítottam, tegnap meg Galeanot. Az az érzésem, semmivel sem leszek kész. Ha mákom van, ma talán sétálhatok fél órát, aztán orvos, aztán házimunka. Szegény Centaurit félretettem Schätzing miatt, akit a házimunka miatt. Úgy befejeznék már valamit, hogy jó érzésem legyen tőle. Reménytelen. A nyugi meg végképp.

Na mégis akkor talán Biedermannra magyarosítok. Mondjuk Biedermann Izabellára.

Nem egy egyszerű dolog ez az ünneplősdi. Nem is gondoltam persze, hogy az lesz, mert hát az ünnepnap nem abban más, mint a hétköznap, hogy akkor a problémák varázsütésre elmúlnak.

Három nap főzés, mosogatás, takarítás, vendéglátás után, nem mondanám, hogy kipihentem magam. Pedig idén tényleg csak a viszonylag szűk család volt, mégis. Vagy pont ezért.

Szenteste idén kimaradt a Youtube, és anyám lába sem volt téma, de a sógorom idén is minden figyelmeztetés nélkül itta magát merevrészegre. Aztán tegnap itt volt a húgom, aki olyan, amilyen, nehéz, na, az unokaöcsém viszont továbbra is képes öt perc alatt még a vasgolyót is elrontani (vagy eltörni). Ezek a dolgok már nem változnak, csak én leszek türelmetlenebb az évekkel.

Voltunk viszont moziban, megnéztük az Unokádra ütök című vígjátékot. Ennek a filmnek gyakorlatilag az összes élvezeti értéke kimerült abban, hogy együtt mentünk. Van benne pár poén, de összességében elég fantáziátlan az egész, és nem érdemes egy mozijegy árára.

Szerettem volna pár karácsonyi filmet megnézni, de valahogy mindig pont akkor volt valakinek valami baja, óhaja, amikor leültem a tévé elé. Ez az én örök inkompatibilitásom a tévével.... Az ajándékba kapott könyvemet is csak ritkán sikerült egy-egy órára a kezembe kaparintani.

Az ünnep pozitívumai közé tartozik még, hogy a macska nem mászott fel a fára. Ennyi.

Tegnap a moziban Chicago nosztalgiám volt. Ma egy kicsit Time Square nosztalgiám.

Többen is mondták, ha ajándék, legyen zene. Itt olyan gyakran énekelnek nők, gondoltam, az ünnepre való tekintettel négy férfit ajándékozom a kedves erre látogatóknak, méghozzá hogy a stílus is meglegyen, mindegyiket zakóban. Vagy ingben. (Esetleg kalapban.) Na jó, maradjunk annyiban, hogy egyfajta ünnepi, örömteli stílusban.

Mindegy. A lényeg: jóképű fickók még jobb hanggal. Az első kettő közülük klasszikusokat idéz, a másik kettő inkább önmagát. Így talán mindenki talál közöttük kedvére valót.

Boldog Karácsonyt!

Mi a Karácsony, ha nem öröm, ha nem elfogadás, megértő mosoly, érdek nélküli szeretet. Ha nem ez, akkor csak a hajszoltság marad, a megfelelni akarás, a pózok, a kényelmetlen ruhák, a nyűgös határidők.

Isten a barátokat azért találta ki, gondolom én, hogy ne kelljen azt érezni, nincs értelme az ünnepeknek. Pedig ünnepelni, meg ajándékozni is jó. Nem nagy pénzekben, súlyos tízezrekben mérhetőt, hanem olyasmit, ami jó a léleknek is.

Tegnap karácsonyoztunk. Csak mi hárman, ahogyan az már lassan hagyomány. Kirekesztve a világot, loptunk egy órát egymásnak, magunknak, most éppen a Zaccban, mert valahogy senki sem volt matematikailag vonzó. Értve ez alatt azt az eléggé elítélhető tényt, hogy nem vágytunk egyikünk gyerekeire sem, egyikünk férjére sem, csak egymás társaságára.

Még így, idegen helyen, is megtaláljuk a békét, az örömet, a kizökkenthetetlen egy órányi boldogságot abban, hogy egymásra tudunk figyelni. Ezen a három lakosú magánszigeten azt beszéltük, talán nekünk is kellene majd egyszer venni egy közös ingatlan, ahol ez a sziget földrajzilag állandósulni tudna. A dolog kockázata persze az, hogy egy szép napon örökre odaköltöznénk mindannyian.

A fickó, aki a TED-en arról beszélt, hogyan éljünk hosszú életet, a japán példában női közösségeket említett, amiket moainak hívott, ha jól emlékszem. Gyanítom, a miénk is ilyen. Olyan egymást támogató közösség, ami hol megmosolyogtatja, hol dühíti, hol meg ostoba találgatásokra készteti a családjainkat vagy az idegeneket.

Gyakran kérdezik tőlünk, miért akarunk mi ennyi időt együtt tölteni. (Az ennyi persze másnak sok, nekünk nagyon kevés.) Mindhármunknak van családja, vannak gyerekei, férje, anyósa, apósa, testvérei ... Lehetne ezen hosszasan mélázni, hogy miért alakult így, mi egymással találtuk meg azt a nyugalmat, amit más máshol, esetleg soha, de ma nem mélázok ezen, mert nem érdekel.

Aliz írt pár napja egy könyvről, amiben a rezgésekről van szó. Talán ez a magyarázat, rezgéskompatibilisek vagyunk. VM azt írta az ajándékba adott tihanyi képeslapra, hogy mi tudjuk, merre a mennyország. Valami ilyesmit. Néha elgondolkodunk persze, jó lenne otthon is ezt így, de lehet, túl magasan van a léc, túl nagyok az elvárásaink.

Talán túl sok azt akarni másoktól is, legyenek néha csendben, ne akarjanak helyettünk nekünk jót, ne szóljanak bele, mit gondoljunk, mit érezzünk, legyen szabad akkor és azt mondani, amit jól esik, lehessen megérezni, mikor kell egy simogatás, mikor csak egy mosoly.

Egy órányi Karácsony hát idén is jutott mindannyiunknak. És jutott felhőtlen nevetés is, miután TSB elmesélte, feltalálta a Natura Femina Viagrát. Jutott idő egymást meghallgatni, nem csak mondani, amit igaznak hiszünk. És amiért különösen hálás vagyok, jutott arra is gondolat, ne kérdezzenek tőlem semmit. Nekem ez volt jó most, hogy nem kellett válaszolni semmire.

Ilyen ünnepből kívánok legalább egy órát mindenkinek.

Van bennem valami a pannon táj hullámzó rosszkedvéből. Abból a változás előtti feszültségből, ami még maga sem döntötte el, elsiratja-e, ami veszni készül, vagy éppen megünnepli az új születését.

Persze, persze, azt énekli a sógorom (ja nem is ő), hogy csak pár centire van a semmitől, de hát ki nem, mikor nem, sőt  van az kevesebb is.

Talán ma délután, lesz mégis, megint igazságtalanul csak, egy óra Karácsony, igazi, elégedett, egymás társaságában örömet találó ünnep. A valóság burokrepesztő kegyetlensége ellen talán hozzánk menekül.

Egy óra karácsony kevés. Mégis ezzel elégszünk meg. Egyelőre mi is csak idáig tudjuk ezt a történetet.

"Matematikailag nem vagy vonzó."

Azt hiszem, ilyet is csak az mond az embernek, aki szereti.

Akkor a mai, ha nem is jókedv, de jobbkedv jegyében, előajándékba, matematikusnak adjunk egy kedvenc középsőst:

Takarót kellene varrni az Úristennek a sok bánatból, ha már mind elolvad majd a hó. Ez jutott eszembe a tó mellett.

Na ez se túl vidám, hiába sétáltam ki magamból a tegnapi tehetetlen dühömet.

Este megkóstolom a limoncellot. Ha abban sincs napfény, nem tudom, miben van még.

Végre nem ötkor kelni jó. Azért jó, mert mire megiszom a kávém, süt a nap, a gyerekek még alszanak, és tulajdonképpen még egy cigit is elszívhatnék, ha lenne cigim. (De azt mind elszívtam a csodálatos tegnapelőtti karácsonyi partin.)

Nyugalom van és csend, senki nem basztat, a macska az ölemben alszik. Kitört az egyelőre még végtelennek tűnő téli szünet.

Ha kitart a napsütés,  délután elmegyek sétálni a tóhoz. Hátha odébb áll a tegnapról nálam maradt zavarodottság vagy a hetek óta velem lakó fáradtság. Milyen kár, hogy Ingmar nem jöhet velem. Nem azért, hogy beszélgessünk, hanem azért, hogy csendben legyünk.

Keseredem.

Nem álmodok.

Belezavarodom az életembe.

Nehéz nem észrevenni, az oktatási intézmények pénzgondokkal küzdenek. Sem a fenntartó, sem az államkassza nem bírja már, hogy az iskolák áramot, fűtést és egyéb pénzigényes dolgokat használnak. De nem is csoda persze, mert a pedagógusok feszt írnak a táblákra, feszt audiovizuális és multimédiás eszközöket használnak, a kölykök nem bírják a tíz fokos tantermeket ésatöbbi ésatöbbi.

Láthatjuk, szegény önkormányzatot és államkasszát még az ág is húzza, de még mennyire az iskolák.

Nem baj, nincs olyan, hogy nincs megoldás. A kihívásokkal konstruktív módon kell szembenézni. Pályázati pénzből például vagyonmegőrzési célra rendelhetünk térfigyelő kamerákat az iskolába. Szereljük fel, és hoppá, máris lehetőség nyílik az első iskolai valóságsó sugárzására. A jogokért versenyeztethetjük a kereskedelmi csatornákat, de hogy a Méltóságos Médiatanács is elégedett legyen, minden adást Bridge polgári körmondatai indítanak majd.

Az adásban aztán megnézhetné a Zország Népe, mi minden szépre és jóra költik az adóforintjaikat. A heti műsor csúcsa a kiszavazósó lenne, melyben a nézők, úgyismint az istenadta, kiszavazhatnák az iskolából az érdemtelen tanárokat, diákokat, avagy technikai dolgozókat.

A jogdíjakból fűtenék a sulit, vennék a táblaíró filceket, fizetnék a villanyszámlát. Így az iskola is érdekelve lenne az érdeklődés fenntartásában. Mindenki örülhet, még a jogászok is halálra kereshetik magukat a személyiségi jogi perekben.

--------

Az van, a kamerákat majd csak januárban szerelik, de szép ünnepi gesztusként az önkormányzat már tegnap megtartotta az első kiszavazó sót. Egy általam nagyon kedvelt, ötven éven felüli technikai dolgozót szavaztak ki a műsorból. Aki ismeri az itteni foglalkoztatási helyzetet, tudja, ez azt jelenti, hogy ez a nő rendkívül nehezen fog állást találni magának. Ha egyáltalán. Azt mondta, ez a harmadik szar karácsonya. Két éve azt mondták neki, rákos, tavaly eltörte a lábát, és hét hónapig volt táppénzen, idén kirúgták. Azt az elsőt valamikor évekkel ezelőtt, amikor a férje otthagyta a három gyerekkel, azt nem számolta már bele.

A ma délutáni tanári karácsony mérsékelt jókedvvel zajlott. Jó sokan sírtak, amikor egy kicsit kettesben maradhattak valakivel, aki előtt ez nem volt baj. Az iskolavezetés értetlenül állt a derűmentes hangulat előtt. Én inkább a kocsiban bőgtem egyet boltba menet. Már csak a hagyományok kedvéért.

Adventi zenét akartam. Ilyen állok a Leőwey előtt (tessék, le sem tudtam írni elsőre), és átszűrődik a fagyon a kórus a székesegyház felőlit. Mert minden délután arra megyek, és ez olyan kedvesen ünnepi. Csakhogy hideg van nagyon odakint, egy kicsit meg idebent is.

De akkor meg az lett, hogy ma végre együtt ebédeltem a két barátnővel, akikkel napok óta, nem hogy értelmes, de semmilyen szót sem tudtunk egymásnak ajándékozni. A meleg leves felett a bokáig csúszott libidóra terelődve aztán már veszélyesen, kitiltósan nevettünk. A pincérek meg velünk, talán nem ezen, talán mert hiányzik nekik is a hármas baromkodás. Szeretünk ott enni Laterum kedves, kevesebb lenne az életünk a matematikai képességeinket fricskázó főpincér, meg az udvarias többiek nélkül, akik már mind tudják, hogy na tejet azt nem, se sajtot plíz, de akkor kérem, leszedjük róla, vagy inkább ma egy jó kis húslevest? És isten bizony, szerintem még ránk is kacsintanak ...

Többet kell velük lennem, többet kell együtt lennünk, hogy nevetni is tudjunk. Lengyeltóti óta sehova nem mentünk hárman, pedig fél óra alatt lemegy rólunk egy hónapnyi stressz. Na kérem, ez az igazi, a hamisítatlan miféle adventünk, amikor csak vidám és okos dolgok jutnak eszünkbe. Ehhez van akkor most a zene. Meleg, színes, és boldogbarátságos.

Mert az életnek mégiscsak vidámnak kellene lennie.

Manapság szinte őrültség nem gasztrobloggernek lenni. Mert enni mindig kell, mondták apámék, amikor lehetséges sikerpályákat igyekeztek felvázolni gyermekeik előtt. Persze ők a vendéglátós szakmára gondoltak, nem arra, hogy eljön a nap, amikor ha megkérdezzük az oviban a gyerekeket, mik akarnak lenni, ötből három bizti sikeres gasztobloggerként látja magát a jövőben.

Ez most csak azért jutott eszembe még tegnap este, mert a híres, és megismételhetetlen, rossebmintás mézeskalácsot sütöttem. Ez egy nagyon ritka minta egyébként, egyedülálló a mézeskalácsirodalomban (sütödelömben?).

De a mintáig el kell jutni, úgyhogy kedd este, táppénzes napjaim befejező akkordjaként, meggyúrtam a tésztát. Mindehhez persze a tavalyelőtt áldott módon előző blogomra mentett receptet kapartam elő. Tettem mindezt négy, pihenés nélkül töltött nap után, teljes szellemi amortizációban. Ennek még lesz szerepe, csak szólok.

Tegnap este jó családanyához méltóan aztán kicsődítettem a nőnemű kicsinyt és nagyobbat, részesüljenek ők is a békés karácsonyi készülődés örömeiben. Hmmm. Na mindegy, a kisebbik legalább tíz percig szaggatott, aztán sürgősen fontos dolga akadt, a nagyobbacska bírta egy órát is. A többit én ...

Mondjuk kicsit aggódtam az elején, mert a mézesek nem nagyon puffadoztak, és előző esti állapotom miatt halvány fogalmam sem volt, végeredményben tettem-e a tésztába szódabikarbónát  vagy sem. Az első adag gyakorlatilag biológiai fegyvernek minősül, dobócsillag helyett fogják árulni a biofegyver-boltokban. Eszternek viszont a lelkére kötöttem, találja fel az Allzheimer elleni orvosságot. Addig is bevetetett velem két ginko kapszulát. Ettől ugyan továbbra sem volt fogalmam a szódabikarbónáról, de legalább nem tudtam aludni.

Mindegy, a lényeg, hogy a harmadik tepsi után rájöttem, ha vastagabbra nyújtom a tésztát, esetleg ... De ha mese, jó a vége, fél tízkor családi nyomásra még elugrottam a Tescoba, hogy megállapítsam, ott is felvásárolt mindent a szórócukor-maffia. Jó volt, álltam a sor előtt mint egy félig vak gasztroharcos (valami belement a szemembe), és úgy éreztem, hogy nem vagyok normális. Persze nem is vagyok, ezt jól éreztem.

Sebaj, hazacsúszkáltam a mínusz ötben, és még szomszéd fickót is megkedveltem, mert éppen akkor húzott el a taxijával, amikor én érkeztem, így gyors (10 perc) belavíroztam a kölcsönkocsit a parkolóhelyre a jégen.

Otthon még megolvasztottam a csokit, felrossebmintáztam a kalácsokat, és 11:30-ra meg is voltam. A hálószoba felé tartva Z. úr a televízió elől dicsérően mondta, milyen ügyes vagyok (különben utálja a mézeskalácsot), de képzeljem, a Nigella is pont mézeskalácsot sütött, meg még rengeteg más finomakat is főzött ám, míg én a konyhában töltöttem az időt azzal az egy sütögetéssel. Na tessék.

(A kép tavalyi. Ahogy így elnézem, mégsem raktam szódabikarbónát a tésztába...)

Dezső, szívem,

ma reggel hullni kezdett a porcukor az égből.

Most még a gyerekkoromra emlékeztet engem is,

de délutánra majd elfelejtelek,

és jól megutálom.